A labda kerek…

 

Első gondolatom az, hogy az ember, még mielőtt megismerkedett volna a tűzcsiholással, már rúgta a bőrt… mamutot, dínót, ami volt, a vadászmezők, zöldellő rétek ölén….

Néhány ezer esztendővel később pedig…

Szóval újra labda, ami még mindig kerek, újra kapu, ami mindig kicsi, és újra játék. Mert sokan már elsiratták, talán még mi, játékosok is, hogy Miskolcon vége a női focinak, és a nosztalgia kezdett minden emléket megszépíteni, még azokat az éveket is, amikor ezer és egy okból kifolyólag sajnos, vagy lehet, hogy néhányak örömére (?), végül feloszlott a csapat.

De úgy látszik, és erre a jelen a bizonyíték, hogy egy csapat nem klubból áll, hanem emberekből, játékosokból, és barátokból. Igen, azt hiszem elsősorban barátokból, akik újra összejárnak, akik valóban szeretik a játékot, s focibarátokká lesznek. Persze a dolog ennél sokkal nehezebb. Kell hozzá nem kevés támogatás, néhány nagyon is elhivatott és áldozatra kész ember, idő, pénz, szervezés, segítség, és jóakarat.

Aztán a focibarátok ott ülnek egy irodában, és azon tanakodnak, elinduljanak-e egy országos bajnokságban? És ha elindulnak, mi legyen a csapat neve? Ezernyi ötlet, és mindenki hozzáteszi a maga kis gondolatát, ahhoz, ami a végén megszületik: Miskolci Vénusz.

Tehát itt az első idény, és a futsal-bajnokság parkettás, sportcsarnokos, és sokgólos meccsei. Újra itt vannak a védelmi hibák, a kihagyott helyzetek, a sérülések, kapott és rúgott gólok, a tabella böngészése, az ellenfél mustrálása, a „ki milyen formában van” kérdése, a vereségek és a győzelmek, tehát a játék, ami mindig és mindenkor, akármi is legyen a vége öröm. Mert mi ugye focibarátok vagyunk elsősorban. A világ változik, de egy biztosan marad, a labda kereksége…

                                                                                                                  Garadnai Erika